A márciusi KEROTT megint sokat adott, szeretem ezeket a találkozásokat, olyan sokszínűek vagyunk, és mégis, van közünk egymáshoz. Jó együtt. Megerősítő, feltöltő.
A bemutatkozó anyuka, R több elgondolkodtató és hasznos gondolatot osztott meg, kettő számomra kifejezetten fontos volt. Az egyik, hogy ő is a hitének, Istenképének változásával változtatta meg a gyerekekhez való hozzállását, és ezáltal nevelési stílusát is - ahogyan én is. Törvényből kegyelembe. Elvárásokból, alá-fölérendeltségből egyenrangú kapcsolatba. Jutalmazás-büntetésből "jó vagy"-ba.
Érdekes, és emésztendő számomra az az elv, miszerint ne válaszolj többre, mint amit a gyerek kérdez. Sose mondj többet. Mert azzal a motivációját veszed el. És ha otthontanulunk, erre építhetek, a motivációjára. Főleg, ha a kondícionálást, mint "nevelési eszközt", kihúztam a repertoárból...
Ez nehéz - én az a fajta vagyok, aki, ha kérdeznek a gyerekek, vérszemet kapok, mondom és mondom, és magyarázom, és mutatom, még ez is ide tartozik, meg képzeld, még az is... Szóval, jól meg kell értenem ennek az igazságát, hogy vissza bírjam fogni magam.
Bíztató még, hallva az ő történetét - és tudva a sajátomat -, arra gondolni, hogy ha a gyerekeim fele ennyi utat megtesznek, amit eddig mi a nevelésükben való fejlődésünk során - az már nagyon szuper! Persze, hibáztunk, és most is vannak elrontott napok, de úton vagyunk, ami jó dolog. Haladunk! Nem állunk, nem ragadtunk bele valamiféle sárba, nem csúszunk visszafelé egy lejtőn - hanem haladunk. "Megnyugtat Téged, ha az arcom megy veletek?" Igen, semmire sincs jobban szükségem! "Ha nem jön velünk a Te arcod, akkor ne is vigyél tovább minket!" (2Mózes33:14-16)
A KEROTT másnapján egy szülőknek szóló előadásra mentünk Apával. Csak az első házaspárt tudtuk meghallgatni, de ők - hogy, hogy nem - pont egy otthonoktató család voltak.
Mélyen együtt rezdültem sok mindennel, amit mondtak.
Például, hogy Istentől kaptam a gyerekeimet, hogy neveljem, hogy én neveljem őket. Ő belekalkulálta a saját nyomorúságomat is a képletbe. Ez küldetés. És nem adhatom fel. Értitek ezt? Ha meggyőződtem arról, h mi a jó, abban kell járnom. Küzdelmes az élet - bármilyen területét is nézzük. Ha már küzdelem - akkor jó olyan területen benne lenni a harcban, ami értékes! Jó, h nem egy munkahelyen gürizek. Az is küzdelmes. De itthon lenni a gyerekeimmel 0-24-ben - néha irtó fárasztó. És tehetem ezt úgy is, h feladtam. Itt vagyok fizikálisan, görgetem a napokat, mindig azt várva, h jussunk már a végére... vagy tudatos vagyok, fegyelmezett, és tényleg teszem azt, amiben hiszek. Teszem a jót velük.
A fegyelem, fegyelmezettség, önfegyelem kérdése többször elém jött az utóbbi időben. Pécsi Rita előadása is erről szólt (- amit valaki megosztott egy szabad tanulásos csoportban, és kapott sok negatív véleményt: tekintélyelvűséget, feltétlen szófogadást emlegetnek, de én úgy hiszem, Rita nem ezek mentén mozog...).
Ezek a fogalmak számomra alapvetően valahogy negatívak. Bizonyára sok mindennel összefügg ez, de érdekes, ahogy a Minden Titkok Tudója lágyan, kitartóan simítja el a kétkedés ráncait az arcomon, és figyelni kezdem, mit mond Ő erről az egészről. Engedem, h mást mutasson, mint amit belém írt az élet.
"Fegyelem nélkül nincs szabadság." (És ezt Pécsi Rita Müller Pétertől idézi, ha az ő neve inkább garancia volna valakinek.) Mit jelent ez? Hát nem ellentétei egymásnak? Nem, érzem, hogy nem - de még jobban kell értenem.
Vannak a családunknak szabályai, szokásai, amik ugyan nincsenek kőbe vésve, de az együttélés hozadékai, gördülékenységének feltételei. Nincs anarchia, bár van a gyerekek szavának is súlya. A döntések a felnőttek kezében, de a gyereknek is van beleszólási joga.
Viszont mit jelent a fegyelem - ha nem büntetést, nem törvénykezést. Mit jelent a szabadság, amiben rend van? Mit ér a szabadság, ha rendetlen, fegyelmezetlen?
"Rend és fegyelem nélkül nem működik a szeretet."
Na tessék, a két, számomra legfontosabb fogalom: Szeretet, és Szabadság. Néhány napon belül mindkettőt a Fegyelemhez kapcsolva hallom.
Feltettek egy érdekes kérdést: mennyire szereted a gyereked? (Mérhető-e ez egyáltalán? Minek mérni...?)
De a válasz elgondolkodtató: Amennyibe neked ez kerül. Amennyi lemondást, önfeláldozást, fegyelmet követel tőled, és amennyit oda is adsz.
Ne értsetek félre, örömelvű vagyok, és nem gondolom, h a gyereknevelés csupa vér és verejték. De azért nagy része, mondjuk ki, mégis az...
Az életemet adom oda érte. És igazság az, hogy nincs ennél nagyobb szeretet. (János15:13)
Egy kulcsfogalom: kitartó következetesség. Nem kell nagy dolgokat tennem. De azokat minden nap. Kitartóan. Következetesen. Fegyelemmel.
És a gyerekeimet nem úgy fogom fegyelemre tanítani, h jól megfegyelmezem őket. Ebben biztos vagyok. (A következmények persze ott vannak, a rossz rosszat szül, de ez az élet rendje, de nem egy én általam kitalált büntetés.)
Fegyelmet akkor tanul a gyerek - és talán ez már nem is nagy felfedezés -, ha bennem meglátja. Hiszen nem a szavaimmal nevelek, még csak nem is a tetteimmel, hanem azzal nevelek, aki vagyok, legmélyebb vágyaimban. A küzdelmeimmel, a félelemeimmel, az örömeimmel... és önmagam fegyelmezésében.
Ha például S kedvéért, aki hajnalban már kukorékol, én is felkelek, pedig nagyon nehezemre esik. És kihasználom az időt vele. Olvasok neki. Beszélgetünk. Vele vagyok. Neki adom magam. A fáradságomba egy kicsit belehalok, de megajándékozom őt. A szeretet meghalás. Kicsi halálok - a másikért. (Pedig megtanulta már, h csendben legyen, általában el is foglalja magát, de utálja, h egyedül van. És rajta kívül mindenki tovább alszik. Néha Apa kivétel, olyankor sakkoznak.)
Rend. Fegyelem. Szabadnak lenni a jóra, önmagam fegyelmezésével is. Jó szokásokhoz való ragaszkodás, kitartóan, következetesen.
"Őrizd meg a rendet, és a rend meg fog őrizni Téged!"
Róm8:13-14
Hát ilyesmik forognak most a szívemben.
A bemutatkozó anyuka, R több elgondolkodtató és hasznos gondolatot osztott meg, kettő számomra kifejezetten fontos volt. Az egyik, hogy ő is a hitének, Istenképének változásával változtatta meg a gyerekekhez való hozzállását, és ezáltal nevelési stílusát is - ahogyan én is. Törvényből kegyelembe. Elvárásokból, alá-fölérendeltségből egyenrangú kapcsolatba. Jutalmazás-büntetésből "jó vagy"-ba.
Érdekes, és emésztendő számomra az az elv, miszerint ne válaszolj többre, mint amit a gyerek kérdez. Sose mondj többet. Mert azzal a motivációját veszed el. És ha otthontanulunk, erre építhetek, a motivációjára. Főleg, ha a kondícionálást, mint "nevelési eszközt", kihúztam a repertoárból...
Ez nehéz - én az a fajta vagyok, aki, ha kérdeznek a gyerekek, vérszemet kapok, mondom és mondom, és magyarázom, és mutatom, még ez is ide tartozik, meg képzeld, még az is... Szóval, jól meg kell értenem ennek az igazságát, hogy vissza bírjam fogni magam.
Bíztató még, hallva az ő történetét - és tudva a sajátomat -, arra gondolni, hogy ha a gyerekeim fele ennyi utat megtesznek, amit eddig mi a nevelésükben való fejlődésünk során - az már nagyon szuper! Persze, hibáztunk, és most is vannak elrontott napok, de úton vagyunk, ami jó dolog. Haladunk! Nem állunk, nem ragadtunk bele valamiféle sárba, nem csúszunk visszafelé egy lejtőn - hanem haladunk. "Megnyugtat Téged, ha az arcom megy veletek?" Igen, semmire sincs jobban szükségem! "Ha nem jön velünk a Te arcod, akkor ne is vigyél tovább minket!" (2Mózes33:14-16)
A KEROTT másnapján egy szülőknek szóló előadásra mentünk Apával. Csak az első házaspárt tudtuk meghallgatni, de ők - hogy, hogy nem - pont egy otthonoktató család voltak.
Mélyen együtt rezdültem sok mindennel, amit mondtak.
Például, hogy Istentől kaptam a gyerekeimet, hogy neveljem, hogy én neveljem őket. Ő belekalkulálta a saját nyomorúságomat is a képletbe. Ez küldetés. És nem adhatom fel. Értitek ezt? Ha meggyőződtem arról, h mi a jó, abban kell járnom. Küzdelmes az élet - bármilyen területét is nézzük. Ha már küzdelem - akkor jó olyan területen benne lenni a harcban, ami értékes! Jó, h nem egy munkahelyen gürizek. Az is küzdelmes. De itthon lenni a gyerekeimmel 0-24-ben - néha irtó fárasztó. És tehetem ezt úgy is, h feladtam. Itt vagyok fizikálisan, görgetem a napokat, mindig azt várva, h jussunk már a végére... vagy tudatos vagyok, fegyelmezett, és tényleg teszem azt, amiben hiszek. Teszem a jót velük.
A fegyelem, fegyelmezettség, önfegyelem kérdése többször elém jött az utóbbi időben. Pécsi Rita előadása is erről szólt (- amit valaki megosztott egy szabad tanulásos csoportban, és kapott sok negatív véleményt: tekintélyelvűséget, feltétlen szófogadást emlegetnek, de én úgy hiszem, Rita nem ezek mentén mozog...).
Ezek a fogalmak számomra alapvetően valahogy negatívak. Bizonyára sok mindennel összefügg ez, de érdekes, ahogy a Minden Titkok Tudója lágyan, kitartóan simítja el a kétkedés ráncait az arcomon, és figyelni kezdem, mit mond Ő erről az egészről. Engedem, h mást mutasson, mint amit belém írt az élet.
"Fegyelem nélkül nincs szabadság." (És ezt Pécsi Rita Müller Pétertől idézi, ha az ő neve inkább garancia volna valakinek.) Mit jelent ez? Hát nem ellentétei egymásnak? Nem, érzem, hogy nem - de még jobban kell értenem.
Vannak a családunknak szabályai, szokásai, amik ugyan nincsenek kőbe vésve, de az együttélés hozadékai, gördülékenységének feltételei. Nincs anarchia, bár van a gyerekek szavának is súlya. A döntések a felnőttek kezében, de a gyereknek is van beleszólási joga.
Viszont mit jelent a fegyelem - ha nem büntetést, nem törvénykezést. Mit jelent a szabadság, amiben rend van? Mit ér a szabadság, ha rendetlen, fegyelmezetlen?
"Rend és fegyelem nélkül nem működik a szeretet."
Na tessék, a két, számomra legfontosabb fogalom: Szeretet, és Szabadság. Néhány napon belül mindkettőt a Fegyelemhez kapcsolva hallom.
Feltettek egy érdekes kérdést: mennyire szereted a gyereked? (Mérhető-e ez egyáltalán? Minek mérni...?)
De a válasz elgondolkodtató: Amennyibe neked ez kerül. Amennyi lemondást, önfeláldozást, fegyelmet követel tőled, és amennyit oda is adsz.
Ne értsetek félre, örömelvű vagyok, és nem gondolom, h a gyereknevelés csupa vér és verejték. De azért nagy része, mondjuk ki, mégis az...
Az életemet adom oda érte. És igazság az, hogy nincs ennél nagyobb szeretet. (János15:13)
Egy kulcsfogalom: kitartó következetesség. Nem kell nagy dolgokat tennem. De azokat minden nap. Kitartóan. Következetesen. Fegyelemmel.
És a gyerekeimet nem úgy fogom fegyelemre tanítani, h jól megfegyelmezem őket. Ebben biztos vagyok. (A következmények persze ott vannak, a rossz rosszat szül, de ez az élet rendje, de nem egy én általam kitalált büntetés.)
Fegyelmet akkor tanul a gyerek - és talán ez már nem is nagy felfedezés -, ha bennem meglátja. Hiszen nem a szavaimmal nevelek, még csak nem is a tetteimmel, hanem azzal nevelek, aki vagyok, legmélyebb vágyaimban. A küzdelmeimmel, a félelemeimmel, az örömeimmel... és önmagam fegyelmezésében.
Ha például S kedvéért, aki hajnalban már kukorékol, én is felkelek, pedig nagyon nehezemre esik. És kihasználom az időt vele. Olvasok neki. Beszélgetünk. Vele vagyok. Neki adom magam. A fáradságomba egy kicsit belehalok, de megajándékozom őt. A szeretet meghalás. Kicsi halálok - a másikért. (Pedig megtanulta már, h csendben legyen, általában el is foglalja magát, de utálja, h egyedül van. És rajta kívül mindenki tovább alszik. Néha Apa kivétel, olyankor sakkoznak.)
Rend. Fegyelem. Szabadnak lenni a jóra, önmagam fegyelmezésével is. Jó szokásokhoz való ragaszkodás, kitartóan, következetesen.
"Őrizd meg a rendet, és a rend meg fog őrizni Téged!"
Róm8:13-14
Hát ilyesmik forognak most a szívemben.
Apám is ilyen volt: ha kérdeztem valamit, belelendült s többé nem akarta abbahagyni a monológját. Hát bevallom aztán már csak azt kérdeztem meg, ami tényleg nagyon érdekelt, végül azt se mertem, mert az előadásai alatt ha apró jelét észrevette, hogy nem figyelek, nagyon begurult. Engem meg egyáltalán nem érdekelt olyan mélységben, mint ahogy azt előadta. Próbáltam lelkesnek látszani. Ez az élmény úgy belém égett, hogy a gyerekeimnél ösztönösen a lényegre szorítkozom. És olykor meglepődök, hogy azután még kérdeznek és kérdeznek és kérdeznek. És végül elmondok mindent, amit elmondtam volna, csak az ő logikájuk és kérdéseik mentén. Nem készen kapják az infót, hanem az elhangzott pár gondolatot megrágják és saját maguk gondolják tovább és merül fel bennük a folytatás igénye. Ez a tapasztalat engem nagyon meglepett.
VálaszTörlésKöszönöm, ez sokkal érthetőbbé teszi számomra!!
Törlés